Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hit és remény

Sokat tűnődtem azon, hogy vajon mi az, aminek a hiánya a legjobban fáj az embernek. A lelkének legalábbis. Aztán rájöttem, hogy talán a reménytelenség lehet az egyik. Akarok valamin változtatni, meg akarok valamit szerezni, azt szeretném, hogy viszontszeressenek, de úgy érzem, nincs remény.
A The Secret írói talán azt mondanák, a remény nem eléggé célravezető irány. Talán egyenesen időhúzás. Az ő tanácsuk ennél sokkal markánsabb: higgy benne, éld meg úgy, mintha már meglenne és ha megvan, fogadd el.
De ha ilyen egyszerű, akkor miért nem tudjuk mindig megcsinálni? Hol akadunk el?
Őszintén szólva, nekem és talán sokunknak azzal van bajunk, hogy nem tudunk bizonyos dolgokban hinni.
Például jó lenne sok pénz birtokosának lenni, de nem tudjuk elképzelni, nem tudunk tisztán és rendületlenül hinni benne, mert nem volt még ilyen tapasztalatunk, mellesleg van erről egy csomó korlátozó hiedelmünk.
TE beszélgettél már másokkal arról, hogy mennyire megy ez nekik és hol akadnak el?
Le merem fogadni, hogy nagyjából mindenki itt.
Nagyszerű tanácsokat olvastam a The Secretben, Joe Vitale könyveiben és jelenleg Neale Donald Walsch-nél, mégis úgy érzem, hogy valamit elszúrok. És tudom, hogy valahol a hitnél.
Pedig csodálatos dolog a hit.
Nemrégiben egy fantasztikus kiállításon jártam egy kolostorban. Olyan könyveket láthattam, amelyek maguk voltak az élő történelem. Megsárgult, megporosodott bibliák, filozófiai- és zenei munkák és annyi könyv egy helyen az elmúlt évszázadokból, aminek az élménye megrendítő volt.
Nekem mégis egy füzetecske volt az, ami a jelen percben is elszorítja a torkom. A 11. században írta bele iskolai feladatát egy 13 éves diák. Szépen formált betűk, újra és újra ismétlődő szavak. Egy gyermek, aki készül az életre, aki tele van reménnyel és hittel, hogy a világ csak rá vár. A csodálatos világ.
Ezer évvel később pedig látogatók hajolnak a füzet fölé. Anyák, apák, nagyszülők, akiknek elszorul a torka a hit láttán, ahogy kitartóan írta a sok száz évvel ezelőtt élt kisdiák a leckét.
A remény, a hit azóta sem változott szemernyit sem.
Sem a világ.
Hiába alakulnak át a színfalak, a jelmezek, mert az érzések, a vágyak ugyanazok maradtak.
Bárcsak egyetlen percre ez a kamaszgyerek lehetnék, aki hisz a jövőben, a saját jövőjében, és biztos benne, hogy várja őt ez a csodálatos világ.

Ha túl nagynak találom a falatot, akkor „belecsalok” az első lépésbe egy kis reményt. Reményt, hogy nekem is sikerülhet. Reményt, hogy úgy rendeződnek a körülmények, az emberek, hogy megjön hozzá a hitem. És ha van hitem, akkor tudok teremteni.
Joe Vitale Vonzásfaktor című könyvéből idézek: „A mustármagnak nincsenek kétségei. Nem gondolja meg magát menet közben. Nem aggodalmaskodik, kíváncsiskodik vagy ijedez. Tiszta.”
Joe talán arra gondolt, hogy ösztönösen benne van a magban az összes tudás, ami ahhoz kell, hogy gyönyörű, kifejlett növénnyé váljék. Például egy száz éves tölgyfa sem problémázik lépten-nyomon azon, hogy mi lesz akkor, ha mégsem nő tovább. Nem áll le félelmében a fejlődése, ha vihar közeledik. És akkor sem, ha szél tépázza, hisz egyszer vége szakad minden viharnak és előbukkan a nap.